Kinek-mi

Megtetszett. Vagy inkább meg voltam őrülve érte. 17 éves voltam, egy osztálytársam kapott egyet, és én rohadtul irigyeltem. Kellett nekem is. Nagyon kellett. Brutális fekete ék két keréken, minden eleme kizárólag a gyorsaság érdekében lett kialakítva. Rombusz alakú fejidom, csapott kormányszarvak, hengerfejet körül ölelő tank, az ég felé ívelő ülés, mind azt szolgálja csak h a levegő meg sem rezzenjen mikor elképzelhetetlen sebességgel préseli át magát rajata ez a gépszörny. Akarata van. Egyénisége. Ha ránézek a vadállati szemeket idéző lámpáira, érzem, meg akar ölni, és ha egy pillanatra is megérzi rajtam a gyengeséget, meg is fog.

Tizenhét évet vártam rá. Tizenhét évig agyaltam, hogyan kéne pénzt szerezni. De valahogy sosem jöt össze, ha meg mégis, hát másra kellett. Volt hogy volt, és másra sem kellett, de akkor meg a csajom rinyált. Már kezdtem letenni róla, mert hogy már öreg vagyok ehez, meg minek nekem, meg ilyesmi. Aztán egyszer arra ébredtem, h ott áll a garázsban. Az enyém. Csodás, félelmetes élmény.

Na azért ennyire nem volt egyszerű, de a körülmények egyre úgy alakultak körülöttem, h szinte nem is maradt más választásom.

Arklow-ba kellett menni érte, ez egy kis tengerparti városka, kb ötven kilométerre Dublintól. Akkoriban volt egy éppenhogy nagymotornak számító drótszamaram, ezt ajánlottam fel érte, meg persze némi lóvét. Mert hát természetesen itt is csak akörül forog minden. Mögöttem jött a nagy Ő kocsival. Én jobbszerettem volna egyedül intézni ezt, de hát vannak dolgok amiket nem irányíthatok. Arra hivatkozott, jön, mert hátha beszélni kell. Valahol igaza van, egy adás-vételnél előfordulhat ilyesmi. Az én angolom meg nem a legjobb. Mondjuk úgy inkább, h a kérek egy korsó sört, és a bocs hogy lehánytalak körmondatokon kívül még egy-két kötőszót tudok, de azok is inkább más emberek női felmenőinek feltételezett foglalkozását jelölik.

Vasárnap délelőtt volt, sütött a nap, a tenger felől enyhe sós párát hozott a szél.

Levette róla a ponyvát, beindította, hangrobbanás. A csajom arcából eltünt a vér. Remegtek a lábaim mikor ráültem, idegen voltam egy idegen lény hátán. Nagy óvatosan elindultunk, bénáztam. Éreztem, nem tetszik neki. Rohadtul féltem. Nem értettem magam, a haláltól nem félek, balesetem is már jó pár volt, az sem izgat. De aztán rájöttem, tőle félek. Negyven kilométer után meg kellett állnom, rosszul lettem. Csak a sós levegőnek köszönhettem hogy nem néztem farkasszemet a reggelimmel. Agyamban éreztem a gúnyos nevetést...

Nem adtam fel. Nap mint nap ráültem, eleinte csak 8-10 kilométert a városban, csak h összeszokjunk. Két hét után elindultam az első komolyabb túrára. Százhatvan kilométer. Oda-vissza kettőhúsz. Fele autópálya, fele nem az. Kiváncsi voltam hogy fogom bírni.

A városból kifelémenet különös izgalomban voltam, tudtam, most eldől barátok leszünk-e, vagy halottak.

Százharmincnál kezdtem pánikba esni, de tudtam most nem szabad megállni, ha most eleresztem a gázt, sosem érzek rá a sebesség igazi ízére. Visszakapcsoltam harmadikig, elátkoztam magam, és felpörgettem, tizenkétezres fordulaton váltogattam szépen felfelé. Százhetvennél a szaggatott vonal már nem szaggat annyira, kétszáznál már csak záróvonal. Testemet elöntötte az adrenalin, egy végtelen vizszintes bungee jumping. De itt nem fog visszahúzni semmi, itt magamra vagyok utalva, ha túlélem, csak magamnak köszönhetem. Kétszáznegyvennel előzgettem azt a pár birkát aki vasárnap délelőtt a pályán kolbászol. Mit keresnek ezek itt? Kétszáznegyvennél a józan ész egy pici szikrája megállította a csuklómat. Egyenlőre ennyi elég volt, a kanyarokban így is erőszakkal kellett az aszfaltra fektetni a gépet, ő ész nélkül csak egyenesen előre akart menni gyorsan, egyre gyorsabban, hisz teremtői (őrült japán mérnökök) erre teremtették. Nekem kell kordában tartani a százhatvan kilós testbe zárt százharminc lóerőt. Én vagyok az ura, és ezt nem szabad elfelejteni egyetlen percre sem.

A nem autópályás szakaszok nem voltak túl érdekesek, ez a gép nem az önfeledt túrázgatásra lett megálmodva. Nála minden csakis a nyers erőről, és a sebességről szól. Mire hazaértem éreztem, már nem vagyunk ellenségek, igaz még barátok sem, de kezdetnek megteszi.

Azóta eltelt fél év, legyűrtünkn háromezer kilométert. Már egyre kevésbé félek rajta. Ez egy kicsit aggaszt, ezeken a motorokon muszály félni egy kicsit, ha az ember szeretné átlépni a nyugdíjkorhatárt.

A kezdet

Megérkeztem. Erős fény, dokik, fertőtlenítő szag. Megütnek. Ezt persze akkor nem tudtam, csak a sötétből - világos, melegből - hideg átmenetek. Na meg persze nem kapok levegőt. Megütnek, ordítok. Lélegzem. Ezekre nem igazán emlékszem, nagy részét mesélték, a többit meg el tudom képzelni. Mint azt is, ahogy zsúrkocsi szerű vacakra tesznek egy csomó, hasonló ordibáló értelem nélküli báb mellé. Ahogy undorral köpöm ki anyám mellét. Tápos lettem.                                        Fölém hajoló arcok, némelyik kedves, nagy részük ijesztő. Gügyögnek. Hova kerültem?                Kedvenc játékom, egy babos kendő rángatása a szemem előtt. Nem vagyok túl kreatív.                                                        Evés, alvás, bámulás, szarás, hugyozás. Ez ment óvodáig, ja, meg azért meg tanultam járni, beszélni, mikor épp ráértem.

Az óvoda nem sok szót érdemel, el végeztem ahogy kell. Mocskos kis stréber voltam még akkoriban. Emellett itt ismerkedtem meg a szerelemmel. A lányt nevezzük Mariannak. Miért is ne? Mások is így nevezik. Szerettem, ő meg engem nem. Nagy csoportban levelet írtam neki, egy szót: SZERETLEK, így nyomtatott nagybetűkkel, mert a nevemet már le tudtam írni nagy nyomtatott betűkkel. A szó nagy részét ebből a betűkészletből össze lehetett hozni, a K-t meg improvizáltam. Azzal nem számoltam h ő nem tud olvasni, ezért anyucit kéri meg, aki egy igazi hétfejű. Beszélgetés szüleimmel, égés. Az első igazi égés, öt évesen. Nem rossz.

Elkezdtem az iskolát. Még négy évig tartott a stréberségem. Négy oklevél, négy ajándékkönyv. Virult a fejem, dagadt a mellem, igazi jó kisfiú vagyok. Azért egy kis szar csak került a szüleim palacsintájába, mert egy kifejezetten gyenge tanuló, viszont vezérségre hajlamos rosszkisfiúval kezdtem barátkozni. Tiltották, mert ilyet nem lehet, hisz én okos vagyok, semmiképp nem engedték h barátkozzunk. Kilenc évesen tanultam meg hazudni. Később ezt tökélyre fejlesztettem. Otthon játszottam a jófiút, miközben vígan növesztettem az egómat. Ekkor még a szüleim is hazudtak, mindenki hazudott mindenkinek. Az öcsém nem mindig akart hazudni, neki volt (van) erkölcse, ilyenkor megvertem.

Anyámék idilli családot játszottak, karácsonyi szeretet mámor, két méteres fa, nyáron egy hónapos nyaralás. A köztes időt feszült kényszermosolygással töltötték. Aztán tizenkét éves koromban kidőlt a szar. Elkezdtek vedelni, naponta bunyó, ordibálás, na meg fejenként egy üveg vermut. Kezdtünk hasonlítani egy átlagos családra. Én állandóan csavarogtam, ekkorra már egész szép kis csapat összegyűlt, alkoholista, egymást gyűlölő szülők melléktermékeiből. Amíg ők egymást ölték, mi meg tanultunk lopni. Loptunk almát, cseresznyét, csokoládét, cigarettát, bármit. Már fogadásból is loptunk. A legmerészebb vállalkozásom, egy macskanyelv megfújása volt. Persze, lebuktam. Ez is fogadásból ment. A Macskanyelv köztudottan nem kicsi. Egy műbőrtáskával indulta a nagy boltba. Két bolt volt a falunkban, a szomszéd bolt, meg a nagybolt. A szomszéd bolt, szinte hihetetlen, de a szomszédunkban volt, a nagy bolt, meg kb. egy kilométerre. A műbőr táskában nem volt semmi, a zsebemben ennél négy forinttal több. A célcsokit ügyesen leemeltem a felső polcról, kosaramba tettem, elsétáltam a tanszerek felé, mert ott soha nem volt senki, (nem így az alkoholos polcoknál) itt ügyesen átdobtam a szatyorba. A kosaramba tettem kettő kis csokit, olyat, amit kávé mellé tesznek elitebb helyeken. Ennek két forint volt darabja. A pénztárhoz sétáltam, fizettem és azt hittem, minden fasza. De ekkor előrontott egy vörös fejű klimaxos picsa, és fejhangon ordítani kezdett, h hol a macskanyelv. Nem estem kétségbe, mondtam kitettem a rajzlapoknál a kosaramból. Meg is mutatom felkiáltással elrohantam a mondott irányba, és gyorsan odadobtam a csokit, a rajzlapok tetejére. Nem volt a leg jobb megoldás, de tizenhárom évesen ennyire futotta. Meg még néhány rúgásra az eladónők térdére. Sikerült kijutnom. Ezek után mezőgazdasági munkára kellett volna mennem. Októberben, három fokban cukorrépát szedni egy ócska aratógép után. Lehet h nem aratógépnek hívják. Naná, h ellógtam a leg jobb cimboráimmal. A kunszigeti TSZ rabszolgái voltunk, ezért egyértelmű volt, a kunszigeti TSZ-ben  kell elbújnunk, ott tuti nem keresnek. Nem is kerestek, a szalmatárolóban ráadásul jó meleg volt. A hazafalé tartó becsületesebb társaink ott kerekeztek el egy karnyújtásnyira tőlünk. Gyerekjáték volt melléjük csapódni, senki nem vette észre a hiányunkat. Sajnos mi nagyon büszkék voltunk magunkra, és büszkén meséltük mindenkinek, milyen király csávók vagyunk. Másnap a fél iskola ellógott. Ennyi embert már keresnek, ennyi ember a szalmatárolóban sem marad észrevétlen. A tornatanár kiállt a szalma elé, és ordított, aki előjön most, az nem kap büntetést. Mindenki megadta magát, kivéve minket, ötünket. Sajnos népszámláltak, így hamar kiderült, öt hiányzik. Az az öt. Menekültünk. Szakadt camping bringákkal egy Wartburg és az azt vezető félelmetes Bandi bá’ elől. Egy mesterséges horgásztó partján leráztuk. Sehol egy növény, semmi, csak kavics meg víz. Mikor már majdnem utolért, Zsolt kiabálni kezdett, azonnal feküdjünk a földre, és meg ne mozduljunk, bármi lesz is. A bringákat eldobtuk, és kezünket, lábunkat szétdobva a kavicsra feküdtünk. Valami westernfilmből vehette az ötletet. Nem igazán hittünk benne, de bejött. A Wartburg megkerülte kétszer a tavat, és elhúzott. Megúsztuk aznapra. Másnap már nem kellett dolgozni, mehettünk suliba. Ennek sem örültem még ennyire.

Az irodalom-nyelvtan tanárunkat gyűlöltük a legjobban. Ezt kifejezésre is juttattuk elég egyértelműen. Zsolt barátommal azon versengtünk, ki tud minél nevetségesebb karikatúrát rajzolni róla. Erre a normálisnál kicsit nagyobb álla elég jó okot adott. Én leginkább nagy állú fejtetűnek szerettem ábrázolni, Zsolt barátom a faszorrú bábát preferálta, szó szerint. Ezzel nem is lett volna baj, ha nem az irodalom illetve nyelvtan felszerelésünk minden szabad helyét használjuk rajztáblának. De azt használtuk. Egyszer valamiért beszedték a nyelvtan feladatgyűjteményt. Másnap minden irodalom és nyelvtan cuccot. Két emberét nem adták vissza. Ki lehet találni, ki volt az a kettő. A helyes megfejtők között nem sorsolok ki semmit. Rendkívüli szülői értekezlet. Még hozzá csapták a mezőgazdasági munkát elkerülő manőverünket. Ekkor vertek meg először annyira h behugyoztam. Atyai pofonokkal kezdődött, azt még jól tűrtem, de mikor már a földön fekve rugdosott nem bírtam parancsolni az izmaimnak. Anyám nem szólt semmit, ekkor már tele volt nyugtatókkal, még az iskolában sokkot kapott. Később tudtam csak meg, kiderült, két ellenőrzőm van, az egyikbe jó jegyeket hamisítottam, és otthon szépen aláírattam, a másikba aláírásokat hamisítottam… Ezen a nyáron töltöttem a tizenharmadik születésnapomat, kezdtem kamaszodni. Anyám rettegett.

Onnantól számítjuk a civilizációt, h feltaláltuk a kereket. Baromság. Az első dolog amit ki, (igaz, nem fel) találtunk, az idő. Ezzel el is csesztük, és fejlődni kezdtünk az őrület felé.

Az okosok úgy gondolják az idő öröktől fogva létezik. Pedig sosem létezett. Gondolj bele, őseink egész jól elvoltak nélküle. Nem volt betáblázva a napjuk: hattól kettőig halászat,gyűjtögetés, kicsi pihi, háromkor feltalálni a tüzet, rituális tűztánc, egy kis barlangrajzolgatással egybekötve, hatkor vadászat, utána kézmosás, vacsi, pihi. Valószínűleg ez így nem történhetett meg.

A rituális tűztánc, és a barlangrajz sem valami korai művészet, inkább kommunikáció. A tűz körül elmutogatták, a gyengébbek kedvért meg a falra rajzolták, mit is kéne tenni annak érdekében, h a mammutból vacsi legyen.. Később az egyszerűség kedvéért Inkább megbeszélték a dolgot. Aztán csak pofáztak, pofáztak. Pártokat alapítottak, majd szavaztak, és ellenszavaztak. Civilizálódtak, és nem értették, ez miért nem olyan jó, mint amilyennek eleinte tűnt.

Az egyén saját univerzumában, a születés és a halál közti történéssorozat a legfontosabb dolog a világon. S mivel civilizáltak vagyunk, muszáj lekönyvelni az egészet. Mintha ez lenne a lényeg. Tonnaszám készülnek a fotók, és a home videok. Ezeket általában soha senki nem nézi meg, maximum egyszer. Utálunk élni, de ezt nem valljuk be, mert félünk meghalni. Azt mondjuk, sajnáljuk halott hozzátartozónkat, siratjuk szegényt, pedig irigyelni kéne, ő már túl van rajta. Neki már nem kell hajnalban kelni, ő már nem gazdasági rabszolga. Úgy teszünk mintha sajnálnánk, holott csak magunkat sajnáljuk.

Egész életünkben csak méricskélünk, mettől meddig hajtsuk a semmit, majd azon elmélkedünk, mennyi dőnk van még hátra. Pedig a múlt már nem létezik, a jövő még nem. Egyetlen reális pont az életben a pillanatnyi jelen. Csak ez számit, ha a pillanatnyi jelent meg tudjuk élni úgy h a lehető legkevésbé érezzük magunkat szarul, akkor az utolsó pillanat utolsó reális pontjában, talán az lesz az utolsó ghondolatunk, lehet h boldog életem volt, csaknem vettem észre. Mert nem volt rá idő.

Jobb kezemben fagyi, balban tea. A fagyi áfonya, a tea kihűlt.                                                                                                             Egy temető közepén állok.

Köröttem sírokból felszállt nyugtalan lelkek kavarognak. Nem vagyok nyugodt, valahogy nem érzem biztosnak, h a leg megfelelőbb felszereléssel ácsorgok itt. Meg is kérdezem a nagy őt, vajon az ő univerzumában, illik temetőben kajálni? Megnyugtat, ez egy ősi temető, itt olyan, mintha múzeumban lennénk... Éreztem, ebbe is bele lehetne kötni, de inkább hagytam az egészet elfolyni a szélben.

Szellemhangok zúgnak a fülemben. Szentségtelen létforma vagyok számukra, egy szentségtelen világból. Ők is tudják, én is tudom, ez csak ideiglenes állapot, kis idő múlva én is csak egy nyughatatlan lélek leszek. Majd akkor elszámolják velem ezt a kis fagyizós epizódot. Remélem megúszom egy rosszalló fejcsóválás, vagy amorf akármi csóválással, kinek mije van.

De még élek, és szombat van. Szombaton ki kell menni a zöldbe. Állítólag. Szerintem nem, sőt, szerintem egyéb napokon sem. Nekem bőven elég zöld az XP gyári háttere. A mozgáshiányos létformát pont nekem találták ki. Eddig jól is ment a dolog, ám belépett életembe az igazi, és azóta szombatonként arra kelek, ki kell menni a zöldbe.

Hős vagyok, egy hősök nélküli világban.

A zöld, az tág fogalom. Még egy temető is belefér. A temető közelében tó. A kettő közt lápos terep. A lápon stég szerű híd vezet át, amit részeg orvosok építettek társadalmi munkában. Sétálunk a stégen, mert a stégen sétálni kell. Az orvosok másnaposan ülnek a parton, és semmit sem értenek.

A tóparton idegesítő növények, a növényeken idegesítő gyerekek. Harsogóan zöld, és harsogóan hangos minden. Haza akarok menni. Megkönyörül, hazamegyünk.

Sötét van, sötét és hideg. Alagút. A távolban talán némi fény. Metró.

Néha félek egy kicsit, talán sírok is egy keveset, de elmúlik. Mindíg elmúlik. Gázt adok, belököm kettesbe, és hagyom hogy a közel ötszáz paripa tegye a dolgát. Rohanok az éjszakába. Az éj jó. Nincsenek idegesítő senkik az úton. Otthon vedelik az ocsmány fekete sörüket a lúzer családfők, és megnyugszanak, ma is túléltünk. Csak nevetek rajtuk, nevetek, és élvezem a semmit.

Aztán néhány szembejövő. Persze refivel, mi mással. Fellököm a napszemüvegem, szénné égett agyamat a legkisebb fény is zavarja. Csillivilli autóikon döcögnek a valahonnantól a valahová felé. Igen, döcögnek. Itt nem divat a gyorshajtás.

Fekete vámpírok ülnek a volánok mögött. Rothadás és vérszag mindenütt. A csomagtartókban, nyöszörgő halottak. Minden fekete, fekete mint az alvadt vér. Csikorgó gumikkal kersztbe fordulnak előttem. Kétoldalt szikraesőt húzva török át köztük. Egy időre megúsztam. Minden zsigeremben érzem ahogy közelednek, minden lelassul, rohannák, de nem mozdul semmi. Elkapnak...

Megint elaludtam. Rohadt napszemüveg, talán mégsem volt jó ötlet. Lehet h meg kéne állnom. Hajnalodik. Újra egy undorító ködmaszattal induló nap.

Előző életemben isten voltam.

Idegen országban, idegen emberek közt élek,                                                             Nem értem mit mondanak,                                                                                    Nem értik mit beszélek.

Bűzös mocsár a világ. Rákként terjedő paraziták élnek itt, úgy hívják magukat: ember. Élik nyomorult életüket, fontoskodnak, és közben megölik a lényeget. Undorító faj, a teremtés mellékterméke.                                                                                                 Egy vagyok közülük, nem vagyok jobb a többinél. Idén sem váltom meg a világot. Én is csak bámulom a tévét, az agyamat elszívja az internet. Csak az estét várom, h végre elhúzhassam a függönyt, és élvezzem, ahogy az ablakon befolyik a holdfény, és mindent ezüst ragyogással von be. 

Indulhatok végre, egy újabb éjszakai út. Újabb száguldás a sötétben.                       Száguldok, és komplett rovarfajok válnak semmitmondó egyenmasszává a szélvédőn. Néha magasabb létformáktól is megszabadítom szenvedő világunkat. Persze nem szándékosan. Ez ilyen meló. Kedvencem a hóbagoly volt, őt még sajnáltam is. Épp az előttem járó által elütött rókát ette, mikor kivágódtam a kanyarból, rámnézett.                                      És csak a hófehér tollfelhő.Van akinek egy fagyott róka az utolsó vacsora. Lehet h a róka egy nyúl után szaladt ki az útra. Néha a nyulak élik túl a vadászatot.