Jobb kezemben fagyi, balban tea. A fagyi áfonya, a tea kihűlt. Egy temető közepén állok.
Köröttem sírokból felszállt nyugtalan lelkek kavarognak. Nem vagyok nyugodt, valahogy nem érzem biztosnak, h a leg megfelelőbb felszereléssel ácsorgok itt. Meg is kérdezem a nagy őt, vajon az ő univerzumában, illik temetőben kajálni? Megnyugtat, ez egy ősi temető, itt olyan, mintha múzeumban lennénk... Éreztem, ebbe is bele lehetne kötni, de inkább hagytam az egészet elfolyni a szélben.
Szellemhangok zúgnak a fülemben. Szentségtelen létforma vagyok számukra, egy szentségtelen világból. Ők is tudják, én is tudom, ez csak ideiglenes állapot, kis idő múlva én is csak egy nyughatatlan lélek leszek. Majd akkor elszámolják velem ezt a kis fagyizós epizódot. Remélem megúszom egy rosszalló fejcsóválás, vagy amorf akármi csóválással, kinek mije van.
De még élek, és szombat van. Szombaton ki kell menni a zöldbe. Állítólag. Szerintem nem, sőt, szerintem egyéb napokon sem. Nekem bőven elég zöld az XP gyári háttere. A mozgáshiányos létformát pont nekem találták ki. Eddig jól is ment a dolog, ám belépett életembe az igazi, és azóta szombatonként arra kelek, ki kell menni a zöldbe.
Hős vagyok, egy hősök nélküli világban.
A zöld, az tág fogalom. Még egy temető is belefér. A temető közelében tó. A kettő közt lápos terep. A lápon stég szerű híd vezet át, amit részeg orvosok építettek társadalmi munkában. Sétálunk a stégen, mert a stégen sétálni kell. Az orvosok másnaposan ülnek a parton, és semmit sem értenek.
A tóparton idegesítő növények, a növényeken idegesítő gyerekek. Harsogóan zöld, és harsogóan hangos minden. Haza akarok menni. Megkönyörül, hazamegyünk.
