Megtetszett. Vagy inkább meg voltam őrülve érte. 17 éves voltam, egy osztálytársam kapott egyet, és én rohadtul irigyeltem. Kellett nekem is. Nagyon kellett. Brutális fekete ék két keréken, minden eleme kizárólag a gyorsaság érdekében lett kialakítva. Rombusz alakú fejidom, csapott kormányszarvak, hengerfejet körül ölelő tank, az ég felé ívelő ülés, mind azt szolgálja csak h a levegő meg sem rezzenjen mikor elképzelhetetlen sebességgel préseli át magát rajata ez a gépszörny. Akarata van. Egyénisége. Ha ránézek a vadállati szemeket idéző lámpáira, érzem, meg akar ölni, és ha egy pillanatra is megérzi rajtam a gyengeséget, meg is fog.
Tizenhét évet vártam rá. Tizenhét évig agyaltam, hogyan kéne pénzt szerezni. De valahogy sosem jöt össze, ha meg mégis, hát másra kellett. Volt hogy volt, és másra sem kellett, de akkor meg a csajom rinyált. Már kezdtem letenni róla, mert hogy már öreg vagyok ehez, meg minek nekem, meg ilyesmi. Aztán egyszer arra ébredtem, h ott áll a garázsban. Az enyém. Csodás, félelmetes élmény.
Na azért ennyire nem volt egyszerű, de a körülmények egyre úgy alakultak körülöttem, h szinte nem is maradt más választásom.
Arklow-ba kellett menni érte, ez egy kis tengerparti városka, kb ötven kilométerre Dublintól. Akkoriban volt egy éppenhogy nagymotornak számító drótszamaram, ezt ajánlottam fel érte, meg persze némi lóvét. Mert hát természetesen itt is csak akörül forog minden. Mögöttem jött a nagy Ő kocsival. Én jobbszerettem volna egyedül intézni ezt, de hát vannak dolgok amiket nem irányíthatok. Arra hivatkozott, jön, mert hátha beszélni kell. Valahol igaza van, egy adás-vételnél előfordulhat ilyesmi. Az én angolom meg nem a legjobb. Mondjuk úgy inkább, h a kérek egy korsó sört, és a bocs hogy lehánytalak körmondatokon kívül még egy-két kötőszót tudok, de azok is inkább más emberek női felmenőinek feltételezett foglalkozását jelölik.
Vasárnap délelőtt volt, sütött a nap, a tenger felől enyhe sós párát hozott a szél.
Levette róla a ponyvát, beindította, hangrobbanás. A csajom arcából eltünt a vér. Remegtek a lábaim mikor ráültem, idegen voltam egy idegen lény hátán. Nagy óvatosan elindultunk, bénáztam. Éreztem, nem tetszik neki. Rohadtul féltem. Nem értettem magam, a haláltól nem félek, balesetem is már jó pár volt, az sem izgat. De aztán rájöttem, tőle félek. Negyven kilométer után meg kellett állnom, rosszul lettem. Csak a sós levegőnek köszönhettem hogy nem néztem farkasszemet a reggelimmel. Agyamban éreztem a gúnyos nevetést...
Nem adtam fel. Nap mint nap ráültem, eleinte csak 8-10 kilométert a városban, csak h összeszokjunk. Két hét után elindultam az első komolyabb túrára. Százhatvan kilométer. Oda-vissza kettőhúsz. Fele autópálya, fele nem az. Kiváncsi voltam hogy fogom bírni.
A városból kifelémenet különös izgalomban voltam, tudtam, most eldől barátok leszünk-e, vagy halottak.
Százharmincnál kezdtem pánikba esni, de tudtam most nem szabad megállni, ha most eleresztem a gázt, sosem érzek rá a sebesség igazi ízére. Visszakapcsoltam harmadikig, elátkoztam magam, és felpörgettem, tizenkétezres fordulaton váltogattam szépen felfelé. Százhetvennél a szaggatott vonal már nem szaggat annyira, kétszáznál már csak záróvonal. Testemet elöntötte az adrenalin, egy végtelen vizszintes bungee jumping. De itt nem fog visszahúzni semmi, itt magamra vagyok utalva, ha túlélem, csak magamnak köszönhetem. Kétszáznegyvennel előzgettem azt a pár birkát aki vasárnap délelőtt a pályán kolbászol. Mit keresnek ezek itt? Kétszáznegyvennél a józan ész egy pici szikrája megállította a csuklómat. Egyenlőre ennyi elég volt, a kanyarokban így is erőszakkal kellett az aszfaltra fektetni a gépet, ő ész nélkül csak egyenesen előre akart menni gyorsan, egyre gyorsabban, hisz teremtői (őrült japán mérnökök) erre teremtették. Nekem kell kordában tartani a százhatvan kilós testbe zárt százharminc lóerőt. Én vagyok az ura, és ezt nem szabad elfelejteni egyetlen percre sem.
A nem autópályás szakaszok nem voltak túl érdekesek, ez a gép nem az önfeledt túrázgatásra lett megálmodva. Nála minden csakis a nyers erőről, és a sebességről szól. Mire hazaértem éreztem, már nem vagyunk ellenségek, igaz még barátok sem, de kezdetnek megteszi.
Azóta eltelt fél év, legyűrtünkn háromezer kilométert. Már egyre kevésbé félek rajta. Ez egy kicsit aggaszt, ezeken a motorokon muszály félni egy kicsit, ha az ember szeretné átlépni a nyugdíjkorhatárt.
